Van, aki később talál rá a néptáncra, és van, aki egyszerűen beleszületik. Számára a népzene és a néptánc már a kezdetektől természetes része volt a mindennapoknak: édesanyja 23, édesapja pedig 20 éven keresztül táncolt néptáncot, így a családi közegben mindig jelen volt a hagyomány. Már altatni is népzenére altatták, otthon gyakran szóltak népdalok, és szülei fellépésekre is magukkal vitték.
Így szinte magától értetődő volt, hogy az óvodában már ő is néptáncolni kezdett. Az első lépéseket ráadásul édesanyjától tanulhatta, ami különösen meghatározó élmény maradt számára.
Hat éve a bodonyi Kenderszer Néptáncegyüttes tagja, és azóta érzi igazán, hogy a néptánc az ő útja. „Ezt az érzést soha nem vehetik el tőlem” – mondja. A tánc számára nem csupán mozdulatok sorozata: a színpadon állni, fellépni, vagy akár zsűri előtt táncolni olyan érzelmekkel jár, amelyeket sokan nehezen értenek meg. „Ez nem csak tánc, ez érzés.”
Bár kipróbálta a modern táncot is, hamar rájött, hogy az nem az ő világa. A néptáncban viszont megtalálta azt, ami igazán fontos számára: a közösséget. A néptáncosok közössége országszerte rendkívül összetartó, és ez az egyik legerősebb élmény, amely a műfajhoz köti.
A hagyományőrzésről beszélve inkább egy idézetet említ, amely számára mindent kifejez. Sebő Ferenc szavai különösen közel állnak hozzá:
„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.”
Úgy gondolja, Magyarország rendkívül gazdag hagyományokban: viseletekben, táncokban és zenében egyaránt. Ezek megőrzése és továbbadása mindannyiunk felelőssége – ő pedig büszkén vállalja, hogy részese ennek.
A népzene más formában is jelen volt az életében: egy éven át népi éneket tanult az Egri Farkas Ferenc Zeneiskolában. 2024-ben a Miskolci Zeneiskolában rendezett regionális versenyen két ezüst oklevelet is nyertek. Bár tanulmányai miatt az éneklést nem tudta folytatni, a népzene továbbra is fontos része maradt az életének. Mégis, a szívéhez a néptánc áll a legközelebb.
A táncban nemcsak művészetet, hanem egy erős közösséget is talált. Olyan csapat tagja lett, amelynek tagjaira mindig számíthat. A próbák, fellépések és táncházak mind közelebb hozzák egymáshoz a táncosokat, és ezek az élmények sokat adnak neki.
Mint sok néptáncosnak, neki is van kedvenc tájegysége: a Felvidék, azon belül is a domaházi és a magyarbődi táncok. Ezeket különösen közel érzi magához. A magyarbődi tánc például hatalmas energiával és lendülettel jár: amikor húsz táncos együtt dobbant a színpadon, és az egész színpad beleremeg, az leírhatatlan élmény.
Úgy véli, a néptánc rengeteget taníthat a fiataloknak. A tánc során az ember megtapasztalja a barátságot, az örömöt, sőt a szerelmet is – de ugyanígy a kudarcokat és a nehézségeket is. Ezek mind formálják és erősítik az embert.
Számára különösen emlékezetes maradt egy fellépés a 2024-es parádi Palócnapokon. A nézők között ott ültek a Kenderszer együttes régi tagjai is – köztük a szülei.
„Amikor lenéztem a színpadról, és láttam, kik mosolyognak vissza rám, könnybe lábadt a szemem.”
A fellépés után édesanyja könnyes szemmel várta, és csak ennyit mondott: „Büszke vagyok rád.” Ez a pillanat azóta is erőt ad számára a nehezebb időszakokban.
Természetesen a tánc és az iskola összeegyeztetése néha kihívást jelent. Időnként nehéz eldönteni, mikor jusson idő a tanulásra vagy a pihenésre. Mégis úgy gondolja: ha valami igazán fontos az ember számára, mindig meg lehet találni az egyensúlyt.
A táncon keresztül egyetlen dolgot szeretne átadni az embereknek: az örömöt. A nézők is azt látják, hogy mosolyog a színpadon – nem kötelességből, hanem valódi boldogságból.
A saját generációjához pedig így szól: a néptánc nem csupán lépések és mozdulatok sora. Élő örökség, amelyben a múlt dallamai és az emberi lélek öröme találkozik minden egyes dobbantásban.
