Volt szerencsém interjút készíteni a 30Y zenekar frontemberével, Beck Zolival, az egri koncertjük alkalmából. A zenekar idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját – ez nemcsak a zenei pálya kitartásáról, hanem mély emberi és művészi kapcsolataikról is tanúskodik. A 30Y különleges helyet foglal el a magyar zenei színtéren: negyedszázad után is önazonos tudott maradni, és dalai időtálló lenyomatként őrzik meg az elmúlt évtizedek érzéseit és történeteit.
– Idén 25 éves a zenekar. Mit jelent számotokra ez a jubileum?
Beck Zoli:
Nehéz ezt összerakni. Egyrészt a 25 év már történelem. Van egy furcsa élményünk: rácsodálkozunk arra, hogy van egy közös történetünk, amit együtt írunk, és ami csak a miénk. Az az élmény, hogy négy bolond fickó immár negyed évszázada együtt tölti a mindennapjait – ez különös és meghatározó. Ádám például 19 évesen lett a basszusgitárosunk, az egész felnőtt élete a zenekarban telt.
Másrészt viszont mi soha nem voltunk jók az ünneplésben. Nem tartottunk évfordulós koncerteket, nem ünnepeltük a lemezeket vagy díjakat. Számunkra mindig a közös alkotás, az együttlét volt fontosabb, mint a mérföldkövek.
– Milyen érzéseket kelt bennetek személy szerint ez a negyed évszázad?
Sárközy Zoltán (Papa):
Nagyon nehéz ezt pár mondatban összefoglalni. A legfontosabb érzésem az, hogy végtelenül szerencsés vagyok, hogy ez a 25 év megtörtént velünk. Olyan, mint egy szempillantás, mégis elképesztő, mennyi minden fért bele.
Zoli:
Képzeld el, hogy ez idő alatt megszületett és felnőtt a lányunk. Házunk lett, láttuk a szüleinket megöregedni, és rengeteg ember életének részesei lettünk. Ez egy csomó felelősséget is jelent – remélem, jó és etikus módon viseljük.
– Hogyan jelenik meg az egyéni fejlődés a zenétekben? Változott, hogyan adtok elő egy-egy dalt?
Zoli:
Tulajdonképpen minden dalt máshogy adunk elő. Nem a múltban megírt dal szólal meg, hanem az, ami a jelenben történik velünk. Ha valami nem történik meg bennünk, azt nem tudjuk hitelesen eljátszani. Vannak dalok, amiket ma már nem is játszunk – nem azért, mert nem szeretjük őket, hanem mert már nem tudunk velük azonosulni.
És van olyan is, hogy egy dal új jelentést kap. Például amikor először énekeltük a „Szép esténk lesz, ha majd megöregszünk” sort, az egy vicces jövőkép volt. Ma viszont, ahogy nézem a kertben növő fát, már a jelenem lett.
– A dalszövegírás terén mi változott benned?
Zoli:
Az biztos, hogy türelmesebb lettem. Ma már nem akarom rögtön befejezni a szövegeket, hagyom, hogy formálódjanak. Akkor működik egy szöveg, ha nélkülem is működik. Ha három hét múlva is igaznak érzem, akkor jó.
Nem lehet ugyanazt a dalt újra megírni. A századik dal már tud az előző kilencvenkilencről – egy saját világot, egy saját narratívát teremtettünk meg. Ebben a világban már mindig van viszony az új és a régi között.
– Milyen érzés látni, hogy a közönségetek ennyire sokféle korosztályból áll?
Zoli:
Meglepő és megható. Jó látni, hogy vannak, akik velünk nőttek fel, és olyanok is, akik csak most kapcsolódnak be, de mégis megérinti őket a zenénk – érzelmileg és gondolatilag is. Szerintem ez azért lehet, mert mi sosem kötöttünk kompromisszumot divattal vagy zenei zsánerrel. Történeteket mesélünk, és ezekhez bárki kapcsolódhat.
– Van bennetek nosztalgia? Vagy inkább a jelen fontosabb?
Zoli:
Egyértelműen a jelen. Nem szeretnénk mások múltja lenni. Nem akarom, hogy csak egy régi élmény újrajátszása legyünk. Azt szeretnénk, hogy ma is hatással legyünk – érzelmileg és gondolatilag is. Szerintem ettől vagyunk ma is jelen idejű zenekar.
– Sok fiatal zenekar is hivatkozik rátok inspirációként. Milyen érzés ez?
Zoli:
Nagyon jó. Amikor például a Georchio az európai turnéjuk dokumentumfilmjéhez a „Disszidálók”-at választja, vagy amikor Szendrői Csabi megkeres, hogy beszélgessünk a dalszövegekről – ezek azt mutatják, hogy hatással vagyunk másokra. Ezért volt értelme.
– A koncertek mindig nagyon személyesek. Ez tudatos, vagy magától alakul így?
Zoli:
Szerintem ezt nem lehet tudatosan csinálni, mert akkor mesterkélt lenne. Azért érződik személyesnek, mert nekünk tényleg az. Számunkra a színpad az otthon. Ott lakunk. Az a három-négy négyzetméter a mi világunk. És ami ott történik, az nem szerep – az a valóságunk.
– Klubturné vagy fesztivál? Mi áll közelebb hozzátok?
Papa:
Én jobban szeretem a kisebb, közvetlenebb tereket, ahol nincs elválasztva a zenész a közönségtől. A Művészetek Völgye például ilyen.
Zoli:
Igen, szerintem sem az a kérdés, hogy klub vagy fesztivál, hanem hogy történik-e valami. Egy fesztivál is lehet személyes, ha van szellemisége – mint a Fishing on Orfű, az Ördögkatlan vagy a Völgy. De ahol a gin-tonik akció nagyobb betűkkel van kiírva, mint a fellépők neve, ott sokkal nehezebb megszólalni.
Interjú: Tóth-Dolenszky Ida
